Klaniczay Tibor, az Intézet igazgatója vezette a magyar delegációt, amelynek tagja volt még Tarnai Andor (http://itk.iti.mta.hu/szerk/tarnai.htm ), Geréby György, Török Gyöngyi és én. Németországban csatlakozott hozzánk a kint élő Erdei Klára, s a wolfenbütteli ösztöndíját töltő Petneki Áron.
Budapestről a legolcsóbb utazási módszert választottuk, ez az akkor még utolsó hónapjait élő NDK-án keresztül vezetett. Repülővel Kelet-Berlinbe (ez nagyon kevésbe került), s onnan nemzetközi vonattal Braunschweigba, majd a helyi vicinálissal Wolfenbüttelbe. Berlin-Schönefeldnél a repülő ablakából utoljára csodálhattam meg a Fal fehér vonalát, amely elszigetelte Nyugat-Berlint. Taxival bementünk a Friedrichstrasse pályaudvarra, s amiről nyolc évvel korábban nem is álmodhattam, vízum nélkül bejutottunk az elzárt, "kapitalista" részlegbe. Vártuk a Varsóból érkező vonatot, közben a fejünk fölött szétvetett lábú géppisztolyos, vassisakos keletnémet katonák őrködtek a "létező szocializmus" romjai fölött. (Ilyen testtartást és attitűdöt egyébként csak második világháborús filmekben lehet látni, természetesen a nácik részéről.) Mikor bejött a vonat, nem szabadott beszállni, meg kellett maradni egy vonal mögött, mert a katonák idomított, emberkereső kutyákat futtattak végig a vagonok alatt, hátha egy elkeseredett osszi oda bújik. (Ne feledjük, Magyarországon már gyűltek a keletnémet menekültek, akik a határnyitásra vártak.) Aztán átszeltük Nyugat-Berlint, s kétszer kereszteztük a Falat is. A vonat keletnémet területen vánszorgott a határ felé, megállni nem állhatott meg, nehogy felszálljon valaki, de nem is tudott gyorsan menni, mert a keletnémet vasúti hálózat (akárcsak az egész ország) le volt robbanva. Helmstedtnél elértük a szigorúan őrzött belnémet határt, s végre elhagyhattuk ezt a lidércnyomásossá változott országot. Wolfenbüttelben Petneki Áron várt minket az állomáson, egy kis gerendavázas házban működő szállodában kaptunk elhelyezést, viszonylag közel a könyvtárhoz.
Ez volt az első nemzetközi konferenciám, szokni kellett ezt a világot és a német kollégákat. Futólag beleszagolhattam a könyvtárba is, de erre nem nagyon maradt idő. Volt egy nagy fogadás a Leibnizhausban működő olasz étterem pincéjében, az akkori történelmi helyzet miatt maga a város polgármester asszonya adta (a későbbi konferenciákon ez már elmaradt). Klaniczay Tibor egy bravúros pohárköszöntőt mondott, amelyben a fogadó könyvtárat a tudósok búcsújáró helyének nevezte, ez a mondat szerepelt aztán fényképpel együtt a helyi újság másnapi számában ("Wolfenbüttel ist ein Wallfahrtsort").
Három év múlva jelent meg a konferencia kötete, amely így néz ki:
A címlap:
És a tartalomjegyzék:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése